Tartalomjegyzék

 MESETÁR

• Csigabánat
  
• Gyermeksors
  
• Három a kislány
  
• Számolóka
  
• Színes gondolatok
  
• A Katica pöttyei
  
• Évszakok
  
• Idegen
  
• Mikulásvárás
  
• Teodor
  
• Noémi lovagol
  
• Nyuszi néni
  
• Hadd segítsek!
  

NOVELLKÁK

• Könyvespolc
  
• Húsz évvel később
  
• Virágzás
  
• Tulipánmese
  

ÉLETMESÉK

• Méternyi szeretet
• Egy kalandos élet
  
• Virágot majd a síromra hozzatok!
  
• Haza? Szeretet?
  

Egy kalandos élet (életmese)

 

    Ilona, Mária, Erzsébet, János, Vince és József után hetedikként született a család legkisebb gyermeke 1913-ban egy Ekecs nevű kis magyar faluban. A kislány az Anna nevet kapta a keresztségben. Édesanyja, a horvát származású Krascsenics Viktória nevelte a gyermekeket, míg a családfő, Köles János vezette a a hatalmas birtokot. Főleg gabona termesztésével és eladásával foglalkoztak, de a saját ellátásukra zöldségeket, gyümölcsöket is termesztettek, állatokat is tartottak. Csöndesen, nyugodtan, boldogan éltek a háború árnyékában. Aztán egy napon minden megváltozott.

— Most mitévő legyek? Itt vagyok egyedül a hét gyermekemmel. Anna alig múlt négyéves, és a legidősebb is éppen csak tizenhat. Rám maradt az egész birtok.

— Ne aggódj, Viktória! Minden rendben lesz. Aludj egyet, pihend ki magad, aztán meglásd, holnap mindent tisztábban fogsz látni!

Valóban így lett. A felkelő nap sugarai sok mindent megvilágítottak, amit az esti gyász homálya még szemérmesen eltakart. Vajon hány év kitartó munkája kell ahhoz, hogy valaki csupán apró pálinkás üvegekkel ki tudjon kövezni egy hatalmas padlást? És mennyi kölcsön szükséges egy ilyen életmód fenntartásához? Igen, a felkelő nap sugarai sok mindent megvilágítottak. Viktória valóban tisztábban látott: hét gyermek, hatalmas gazdaság, és temérdek adósság. Az új nap azonban nemcsak az újabb gondokat fedte fel, hanem Viktória kétségeit is eloszlatta. A fiatal özvegy két idősebb fiával, Jánossal és Vincével, akik maguk is éppen csak kopogtattak a serdülőkor ajtaján, azonnal hozzálátott a munkához, és néhány éven belül az összes adósságot kifizette, minden lefoglalt földjét visszaszerezte. Közben a két legidősebb lány eladósorba cseperedett, őket édesanyjuk igyekezett úgy férjhez adni, hogy ne legyen többé gondjuk, nehézségük az életben. Az üres üvegek Viktória utasítására intő jelként örökre a padláson maradtak.

 

Amikor Anna már kellően nagy volt hozzá, sokat utazott nővéreihez látogatóba. Ilon Marcelházán élt férjével. Nagy birtokuk, hatalmas házuk, borospincéjük, állataik, gyümölcsfáik, szőlőjük, és egy kocsmájuk volt. Mari pedig Pestre ment férjhez, nekik hentesüzletük, és fuvarozó vállalkozásuk volt. Disznókat és bort szállítottak az ország minden tájára, így Marcelházára is.

Az évek múltával, amikor a kicsi Anna már nem is volt olyan kicsi, nővére, Ilon elhatározta, hogy jómódú, tehetős urat keres kishúgának. Választása férje jóbarátjára, a szomszéd falu fiatalnak éppen nem mondható kocsmárosára esett, aki már maga is érdeklődött az ifjú leány iránt. Legfőképp Anna gyönyörű hosszú haja volt az, ami elkápráztatta a korosodó vőlegényt. Éppen ezért, amikor a leány számára nyilvánvalóvá vált, hogy tiltakozása ellenére mégis hozzá kell mennie a kocsmároshoz, saját két kezével nyomban levágta addig dédelgetett gyönyörű copfját. Az első megdöbbenés akkor érte az ifjú férjet, amikor az oltár előtt felhajtotta menyasszonya fehér fátylát, és meglátta annak rövid, már-már szinte kisfiús frizuráját. A második pedig akkor, amikor jó néhány nappal a hatalmas menyegző után végre kijózanodott, és sehol sem találta fiatal menyecskéjét.

Az történt ugyanis, hogy miközben a lakodalomban a vőlegény folyamatosan ügyelt saját és vendégei mámoros állapotának fenntartására, a bánatos menyasszony beszélgetésbe elegyedett pesti nővére, Mari egyik sofőrjével, aki a bort szállította az esküvőre.

— Miért lógatod így az orrod, Anikám? Hiszen ma volt az esküvőd!

— Hát hogyne lógatnám? Hozzá kényszerítettek ehhez a részeges vénemberhez. És ha ez még nem lenne elég, egy boszorkány anyóst is kaptam mellé. Tönkretették az életemet! Én már soha nem leszek boldog.

— Ha így áll a dolog, miért nem teszel ellene?

— Ugyan mit tehetnék?

— Gyere el velem Pestre! Most indulok.

Néhány perc múlva a kocsi kigurult a birtok kapuján, és Anna soha többet nem látta azt a helyet.

 

Pesten Mari nagyon dühös volt. A húga eldobta magától egy tehetős férj melletti gondtalan élet lehetőségét, ő pedig elveszítette az egyik legjobb megrendelőjét. Mérge és csalódottsága ellenére azonban természetesen befogadta kishúgát, aki attól kezdve náluk lakott, és egy pesti ügyvédnél helyezkedett el. Az ügyvéd úr nagyon meg volt elégedve a munkájával, így lassanként egyre több, egyre bizalmasabb feladatokat bízott a fiatal asszonyra. Házvezetőnő, titkárnő, és szinte családtag volt már Anna abban a házban. De ő szeretett volna még ennél is több lenni, hiszen titkon beleszeretett munkaadójába, akinek segítségével a válása is csendben, békében lezajlott anélkül, hogy találkoznia kellett volna kocsmáros férjével. És bár korábban azt hitte, ez már sosem történhet meg, Anna végre boldog volt. Főzhetett, moshatott arra férfira, akit szeretett. Javíthatta a ruháit, megsüthette a kedvenc süteményét, megmondhatta, melyik nyakkendő áll neki jobban, kezelhette a telefonját - mert neki az is volt -, intézhette a megbeszéléseit. Ő volt a szakács, a takarítónő, a házvezetőnő, a titkárnő, a kolléga, a barát. Már csak egy dologra vágyott. Aztán egy napon az ügyvéd úr bemutatta Annának a menyasszonyát, aki hamarosan csinos cselédruhát varratott neki. Így lett az ügyvéd úr a második férfi, akit Anna szó nélkül örökre elhagyott. Mert ő sok minden volt abban a házban, de cseléd az soha.

 

Egy elvált, munkanélküli, nincstelen asszony a huszadik század háborúkkal sújtott éveiben. Nagy fejtörést okozott Marinak, hogyan is terelje helyes mederbe kishúga eltévedt életét. Végül eszébe jutott, hogy van náluk sofőrként egy csongrádi elvált férfi. Jól dolgozott, mindig meg voltak elégedve a munkájával. Miután bemutatta egymásnak Annát és Jánost, már ment minden magától. A fiatalok hamarosan összeházasodtak, vettek egy kis házat Pesterzsébeten, és Mariék segítségével beindították saját fuvarozó vállalkozásokat. 1937-ben pedig a kis Jóska születésével teljes lett a családjuk. János volt a harmadik férfi Anna életében, de őt sem dühében, sem csalódottságában soha el nem hagyta.

 

Ezt a történetet anyukám mesélte nekem a mamájáról, az én dédnagymamámról. Sajnos 1980-ban ő váratlanul elment, de a kalandos életéről szóló anekdoták a családi ebédek visszatérő, elengedhetetlen részei. Ezért kicsit úgy érzem, mintha én is ismertem volna őt.

 

Budapest, 2024. április

Virágot majd a síromra hozzatok! (életmese)

 

    Micsoda teremtmények! Szinte a semmiből képesek a szemünk előtt csodálatos élőlényekké fejlődni. Etetjük, itatjuk, hűvös vízzel mosdatjuk, napoztatjuk, időnként át is öltöztetjük őket. Ápolás, gondozás közben halkan dicsérő szavakat suttogunk hozzájuk, és ha megengedik, a gyengéd érintést, a lágy simogatást sem tagadjuk meg tőlük. Nem várunk viszonzást, mégis kapunk. Többet is, mint gondolnánk.

 

Ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. És aki nem szereti? A nagymamám talán rossz ember volt? Sosem tudott örülni a növényeknek. Mindig azt mondta, virágot majd a síromra hozzatok! Mi csak mosolyogtunk, hiszen már előre a fülünkben csengett ez a mondat, amikor a kék masnit kötöttük anyák napján a cserépre. Ahogyan azt is láttuk magunk előtt, hogy miközben az ismert szavakat hadarja, óvatosan kicsomagolja, és a fejében már cikáznak a gondolatok, vajon a ház mely pontján érezné magát a legjobban az új jövevény. Féltő gonddal elhelyezi a kiválasztott helyre, gondosan meglocsolja. Miután végzett, újra ránk néz, és elmondja még egyszer, hátha nem értettük: Virágot majd a síromra hozzatok!

Mindig ugyanígy történt. Évről évre nem változott a forgatókönyv. Elfogadtam, hogy talán ő a világon az egyetlen nagymama, aki nem szereti a virágokat. Egy idő után aztán inkább csokival leptem meg az ünnepek alkalmával. Az édességnek mindenki örül, azt gondoltam, egy-egy finomsággal biztosan sikerül a kedvében járni. Sokáig így is volt, legalábbis úgy tűnt. A csokiknak is ugyanolyan gondosan megkereste a legjobb helyet a házban, ahogyan korábban a cserepeknek. Azt a helyet, ahol biztonságban kivárhatják a felbontásukhoz legmegfelelőbb alkalmat. A hétköznapokra ott van a reszelt répás alma, kisebb ünnepekre a sajtos pogácsa, nagyobbakra a fagyi szelet. A különleges csokik viszont különleges alkalmakra valók. A gond csak az, hogy egyetlen alkalom sem volt elég különleges az ajándék desszerthez, egy igazán jó üveg borhoz, a legszebb ruhához, de még a szekrény alján lapuló új papucs betöréséhez sem. 

Így végül a friss házi sütemény mellett döntöttem. Minden alkalomra mást sütöttem neki. Emlékszem, a legjobban a feketeerdő-muffinnak örült. Még a receptjét is elkérte. Nem tudom, hogy valaha elkészítette-e. Néha kompóttal, házi lekvárral leptem meg, de azok a csoki sorsára jutottak, így maradtam a süteménynél.

Az évek során, akár csokit, kompótot, lekvárt vagy süteményt vittem neki, sosem hagyott nyugodni a gondolat, vajon miért nem kedveli a virágokat.

Én nagyon szeretem őket. Vannak olyan növényeim, amelyek már sok-sok éve díszítik az otthonunkat. A fürdőben lévő vitorlavirág akár húsz éves is lehet. A fikusz, amit kislányomtól kaptam talán még óvodás korában, számtalanszor ledobta már az összes levelét, de társaival ellentétben végül minden alkalommal sikerült feltámadnia valahogy. A karácsonyi kaktusz, ami csak akkor hajlandó szirmot bontani, ha a mikrosütő mellett van, örök talány számomra. Végül ott van a konyhaablakban a hibiszkusz, ami minden évben elkápráztat gyönyörű piros kelyheivel. Az érdekesség csupán az, hogy ezek a tizenöt-húsz éves növények alig nagyobbak eredeti méretüknél. És bár minden évben számos cserepes növényt kapok, zöldjeim száma szinte egyáltalán nem növekszik. Szeretem a virágokat, de nem tudok bánni velük. Ezért már akkor sajnálom őket, amikor megkapom. A nagymamám is így érezhetett. Az ajándékba kapott szépségei néhány hét után fonnyadtan, szárazan, elsárgulva anyukámnál kötöttek ki, ahogyan most az enyémek is. Szerencsére legtöbbjüket sikerül megmentenie… A nagymamámnak is volt néhány növénye, melyek úgy rémlik, mindig is ott voltak szinte örök bútordarabként a házban. Emlékszem a titokzatos viaszvirágra a lépcsőfordulóban. Sosem láttam hervadtan, kókadtan. Ahányszor elmentem mellette, megsimogattam, megvizsgáltam, nem akartam elhinni, hogy igazi. Esernyőt formázó apró fehér virágait állandóan csodáltam. Úgy tudom, még anyukája hagyta a nagymamámra. És ott állt a lépcső tetején a hatalmas filodendron is, ami az egyik főiskolás projektmunkám főszereplője volt. Teljesen elzárta a padláshoz vezető utat. Valójában nem is látszott tőle a fekete vaslétra.

Tudom, a nagymamám pont azért nem örült a virágoknak, amiért én sem.

Tudom, pont ugyanúgy szerette őket, ahogyan én.

Tudom, hogy jó ember volt.

 

Aztán egy napon kék virágkoszorúval körülvett urnájában egy kis fülkébe került. Márványtábla jelzi a templom falán a nyughelyét.

 

Amióta elment, nem süthetek neki süteményt, nem láthatom a viaszvirágot a lépcsőfordulóban és nem hallottam azt a mondatot.

 

Virágot majd a síromra hozzatok!

 

A nagymamámnak nincs sírja.

 

Budapest, 2023. április

Méternyi szeretet (életmese)

 

Nem emlékszem, mikor készítette nagymamám az elsőt. Talán kisiskolás lehettem. Addig mindig valamilyen formatortát kaptunk tőle. Autót, babaházat, virágot; soha nem sütött két egyformát. Aztán elkészült az első méteres, és onnantól kezdve hosszú évekig mindig csak ezt kértük. És kérnénk most is, ha néhány évvel ezelőtt nem mondta volna, hogy elfáradt. Korábban nem telt el úgy nap, hogy legalább egy piskótát össze nem dobott volna gyorsan. De milyen piskótát! Olyat más nem tud. És ott volt még a csokitorta, az almás- és meggyes pite, a diós csiga, a bejgli, a karácsonyi mézeskalács, amit mindig együtt sütöttünk. Bátyám a mézes krémest szerette a legjobban, én pedig kókuszkockával gyógyultam ki minden betegségemből. Amikor hétvégenként átmentünk, már a lépcsőházban lehetett érezni a sütemények ismerős, édes illatát. Egyből tudtuk, mivel vár minket, ahogy beléptünk a régi wekerlei házba. Mire felértünk a dobogó barna falépcsőn, ő már az ajtóban állt konyharuhával a kezében, a maga által varrt köténnyel a derekán, és várta, hogy a fejünk búbját megpecsételhesse cukorillatú csókjával.

Sokszor sütöttünk együtt hétvégenként, de a szülinapi méteres tortát mindig egyedül készítette. Az meglepetés volt. Hosszú évekig nem is értettem, hogyan lehet ilyen függőleges csíkokat sütni egy tortába. Persze kisgyermekként ez nem is igazán érdekelt. Ahogy az omlós csokis piskóta találkozott a rózsaszín krémmel, annál csak egy dolog izgatott jobban. A tortapapírra lefolyt csokimáz, amit nem győztünk a villánkkal lekaparni, nehogy egy cseppje is kárba vesszen. És persze az én nagymamám nem egyszerű méteres tortával lepett meg minket, hanem kukaccal, kígyóval, vagy százlábúval. Arcot mindig fehér krémmel rajzolt neki. Lábakat kókuszgolyóból, gesztenyegolyóból, vagy legtöbbször természetesen kókuszkockából készített. Sokszor kalap is került a fejére, amit a saját kertjében szedett virággal díszített. A hátán pedig mindig pont annyi gyertya sorakozott, amennyi a születésnaposnak járt. Amíg nem próbálja, nem is gondolja az ember, mennyivel nehezebb elfújni egy levegővel a hosszan felsorakoztatott gyertyákat, mint a szorosan körbe rendezetteket. Októberben, amikor a bátyám születésnapját és az én névnapomat tartottuk, mindig kétméterest sütött. Persze annak csak az egyik felén voltak gyertyák. Alig fért az asztalra, de még így sem maradt belőle másnapra. A barátaink, osztálytársaink sosem értették, honnan van nekünk két méter hosszú tálcánk. Nem is érthették, hiszen nem ismerték a nagypapámat, aki ha kellett, minden családi ünnepre új tálcát készített. A tálca méretének pontosan illeszkednie kellett a tortáéhoz, és ugye sosem készült két egyforma torta.

 

Már iskolás volt a kislányom, amikor a nagymamám áthívott, hogy süssük meg együtt a születésnapi tortáját. Átmentem. Először nem kötényt kaptam, hanem papírt és ceruzát. Munka közben minden egyes mozzanatot, minden hozzávalót pontosan feljegyeztem. Reggel megsütöttük a kétféle piskótát, és megfőztük a krémet. Ekkor tudtam meg, hogy a titokzatos rózsaszín krém alapja egyszerűen egy zacskó puncs puding. A piskótáknak ezután pihenni, a krémnek hűlnie kellett, így késő délután folytattuk csak a munkát. Kiborítottuk a formákból, és felszeleteltük a piskótákat. Ezután szépen, felváltva több kisebb tálcára sorakoztattuk a szeleteket, amiket a krémmel tapasztottunk össze. Amikor az utolsó szelet is a helyére került, elkezdtük felolvasztani a kakaóporral elkevert cukrot, majd egy apró ecsettel rákentük a kis tortácskák tetejére, oldalára. Az utolsó mozzanat másnap délután következett, amikor az elemeket áthelyeztük a hosszú, fehér tortapapírral bevont tálcára anélkül, hogy azok szétestek volna. A siker persze nem maradt el. Másfél nap munkája körülbelül harminc perc alatt tűnt el az asztalról.

A nagymamám többé nem sütött méteres tortát.

 

Kis idő múlva eljött a nyolcvanadik születésnapja. Elhatároztuk, hogy meglepjük egy olyan ajándékkal, amit ő még soha nem kapott. Összefogtunk mi unokák, elővettük a jegyzeteimet, és minden lépést pontosan betartva elkészítettük a nagy művet. Persze ez nem volt ilyen egyszerű. A tojás héja beleesett a piskótába, a puding csomós lett, a piskóta nagyon lassan sült, a cukor nem akart felolvadni, a máz teljesen lefolyt a papírra. De nem adtuk fel. Végül pont úgy nézett ki, ahogyan kell. Rátettük a nyolcvan darab gyertyát, majd hárman egyszerre elkezdtük meggyújtani őket. Sietni kellett, nehogy az első leégjen, mire az utolsó meggyullad. A nagymamám nem szólalt meg, amikor meglátta, csak összecsapta a két kezét, és könnyezni kezdett. Kis idő múlva a dédunokái segítségével elfújta a gyertyákat, és felszeletelte az ajándékát. Mindenki evett belőle – egyszer. Elmaradt a szokásos „kérek még!” Nem volt rossz, ha más sütötte volna, még finomnak is mondtuk volna. De most mindenki egy olyan ízt várt, kutatott, amit akárhogyan is keresett, nem talált. Pedig betűről-betűre követtük a leírást. Hogyan lehet ez? Talán valamit elfelejtettem leírni? Vagy van egy titkos összetevő, amit még nekem sem árult el? Nem tudom, de többé nem sütöttem méteres tortát. Mostanáig.

 

Negyven éves lettem. Nagymamámtól azt kértem a születésnapomra, hogy süssünk megint együtt. Bevásároltam, és bepakoltam minden hozzávalót a kosaramba: liszt, cukor, margarin, tojás, sütőpor, olaj, kakaó, puding, vaj.

Ezután átmentem, és elhelyezkedtem a konyhájában. Ő leült egy székre, onnan mondta, mit csináljak. Én pedig közben figyeltem az évekkel korábban írt jegyzetemet, kerestem benne a hibát. Megfőztük a krémet, megsütöttük a piskótát. Eddig minden a leírás szerint haladt. Néhány óra múlva következett az összeállítás, és a máz. Pontról pontra a jegyzeteimet követve. Éjszaka a hűtőben pihent a nagy mű, én pedig izgatottan vártam a végeredményt.

Másnap, a születésnapomon elfújtam azt a megszámlálhatatlanul sok gyertyát, és felszeleteltem a tortát. Kiosztottam, majd amikor végre nekiláttam volna a saját szeletemnek, már ott álltak sorban a vendégek a repetáért. Láttam a szemükben azt a csillogást, amit régen minden családi ünnepen, és elhangzott a várva várt „kérek még”…

 

Nem. Valójában nem így történt. A tavalyi után idén is olyan születésnapom volt, amikor szóba sem jöhetett a buli, az együtt sütés, de még az ölelés sem. Több, mint egy éve távolról szeretjük egymást. De azért jó volt elképzelni, milyen lehetett volna. És álmodozás közben rájöttem valamire. Arra a bizonyos titkos összetevőre. Fel is írom gyorsan a hozzávalók közé. Úgy hívják: nagymama.

 

Budapest, 2021. április

Virágzás (novellka)

 

Nagyon ritka növény volt. És még annál is ritkábban virágzott. Talán százévente egyszer, ha megmutatta bájait. Különös becsben tartották. Dédelgették, ápolgatták, akár egy kis királylányt. Aztán egy napon nőni kezdett valami a közepén. Nem levél volt, valami más.

Az egész városban elterjedt a hír, hogy a különleges növény virágozni fog. Mindenki izgatottan várta a nagy napot. Ünnepséggel, díszekkel, ünnepi műsorral készültek. A gyerekeket arra kérték, rajzolják le, szerintük milyen lesz a virág. Szebbnél-szebb alkotások születtek. Mindenki elment, hogy megcsodálja a rajzokat. Két idős hölgy is megnézte a munkákat, és megdöbbenve tapasztalták, hogy a gyerekek más-más színűre festették a virágot. Megdöbbenésüknek hangot is adtak, és mivel véletlenül pont egymás mellett álltak, hallották egymás szavait.

„Miért festették a gyerekek ezt a szép fehér virágot lilára, pirosra, sárgára, kékre? Ami fehér, az fehér. Úgy szép, ahogy van.”

„Hogy mondhatja, hogy a virág fehér? Mindenki tudja, hogy rikító piros lesz, ha kinyílik!”

Szó szót követett. A két hölgy egyre hangosabban vitatkozott azon, vajon milyen színű lesz a virág, amelyet még soha senki nem látott kinyílni. Mindketten ragaszkodtak saját elképzelésükhöz, abból nem engedtek. Dühösek voltak a másikra, mert az nem értett egyet velük.

Sokan hallották beszélgetésüket, majd a vita híre lassan szájról szájra, házról házra, utcáról utcára terjedt. Néhány nap múlva a város lakói már két táborba tartoztak: fehérek és pirosak táborába.

Ahogy a virág lassan növekedett, a lakók között egyre jobban elmérgesedett a helyzet. Fehér és piros ruhába öltözött emberek sétáltak az utcán. Házaikra fehér vagy piros zászlót, autóikra fehér vagy piros szalagot tettek. A boltokban már csak fehér és piros szalvétát lehetett venni. A piaci árusok fele fehér, másik fele piros szőlőt árult.

Szerencsére néhány héten belül eljött a nap, amikor a virágnak nyílnia kellett. Olyan sokan voltak rá kíváncsiak, hogy ki kellett vinni megszokott otthonából, és a város főterén egy magas állványra helyezték, hogy mindenki jól láthassa.

Mindkét táborban döbbent csend volt. Csak álltak, és vártak. Most végre kiderül, hogy kinek volt igaza! Most végre beláthatják a többiek, hogy rosszul gondolták!

Órákig csak álltak, és vártak. Aztán a virág egyszer csak megelégelte a dühödt légkört, lehajtotta hatalmas fejét, és néhány pillanat alatt teljesen elbarnult. Nem nyílt ki.

A piros-fehér tömeg döbbenten nézte végig a történteket. Nem szólaltak meg. Csak álltak, és nem mozdultak. Végül a síri csöndet egy hangos kacagás törte meg. Nem lehet tudni, ki lehetett az, de ahogyan a két idős hölgy ellenségeskedését, az ismeretlen kacajt is hamar követte a tömeg. Egy pillanat alatt összekeveredtek a piros és fehér színek, rózsaszínné vált a tér.

Másnap a város újra színesen ébredt, senki sem beszélt az elmúlt hetek gyűlölködéseiről. Mindenki kedves volt, mosolyogtak egymásra az emberek, és a szalvéták is különböző színekben pompáztak a boltok polcain. Mindenki szeretett újra mindenkit.

De mi lesz 100 év múlva?

Húsz évvel később (novellka)

 

Húsz év telt el. A maroknyi túlélő azóta próbálja újra benépesíteni a bolygót, és megint emberi életet élni. Mert az ember ilyen. Ha elesik, feláll. Ha legyőzik, új csatát kezd. Ha elveszít valamit, visszaszerzi. Bármi áron. Feláldozza akár az életét is a családjáért, a hazájáért, a szabadságért. De itt most maga az élet a tét. Nem egy valakijé, az emberiségé.

Azelőtt a gyerekek iskolába, moziba, játszótérre jártak. Házibulikat, lakodalmakat tartottak. Mosolyogtak. Nyáron strandra jártak, esténként éttermekben ettek, hétvégén múzeumba vagy színházba mentek, a csillogó plázákban ruhákat próbáltak, és sokat utaztak. Szabadok voltak. Vajon milyen lehet hozzáérni egy idegenhez? Milyen érzés egy zsúfolt buszra felszállni, tölcséres fagyit enni, vízicsúszdán lecsúszni, kórusban énekelni, meccsen hangosan szurkolni, más országba utazni? Annyi kérdés merül fel bennünk, amire nem kaphatunk választ.

Én nem tudom, milyen ez a szabadság. Sosem ismertem a szomszédaimat. Még a szobámat is alig hagyom el. A világom a monitorom. Online tanulok, szórakozom, vásárolok, sportolok és ismerkedem. Nem szeretek elmenni itthonról. A védőruha felvételének gondolata is elborzaszt. Anyukám a dolgozószobában tölti a napjait. Apukám reggelente a kis kapszulájával berobog a munkahelyére, ahol minden egyes nap újra harcba száll az ellenséggel.

Nem tudom, meddig tart még a háború, hogy véget ér-e valaha. De feladni nem fogjuk. Még ha nem is ismerjük, vágyunk a vírus előtti világra, az egészségre, a szabadságra. Vágyunk az életre.

 

Három munka felolvasása fért még bele az órába kicsöngetésig. Az osztály kiviharzott a zsúfolt teremből. Gyönyörű tavaszi nap volt. A kabátját mindenki a karján vitte. Néhány lány az esti mozi részleteit beszélte meg az iskola kapujánál. A fiúk persze a közeli dühöngő felé indultak, ott találkoztak a szomszédos gimnázium pár tanulójával, hogy lejátsszák a döntő focimeccset még a szünet előtt. Az egyik végzős meghívókat osztott a szombati házibulijába. Volt egy lány, akihez először félt odamenni, de egy bátorító mosoly hatására, és persze néhány jól irányzott lökés segítségével a meghívó megérkezett a kiválasztotthoz. A szülők esküvőre hivatalosak. Hatalmas lakodalom lesz utána, így a buli hajnalig is eltarthat majd. A közeli parkban egy kisebb csapat a nyári diákmunkát tervezgeti. Strandon, gyorsétteremben, múzeumban, elegáns butikban, színházban szeretnének majd dolgozni. Céljuk egy közös balatoni kempingezés. Sátrazás, strandolás, esti szalonnasütés, vidámpark és persze a diszkó is szerepel a terveik között.

 

Holnap azok olvassák fel az esszéjüket, akik arról írtak, hogyan fogott össze a világ, és győzte le együtt a koronavírust.

Könyvespolc (novellka)

 

Három polcból állt a szekrény. A legalsón voltak a mesekönyvek, a középsőn a lexikonok, a legfelsőn pedig különböző regények, verseskötetek. A három polc lakói nem látták egymást. Azt hitték, nincs is rajtuk kívül más könyv a világon. Aztán egy napon egy kislány, aki addig csak az alsó polcot látogatta, véletlenül rossz helyre tette vissza kedvenc könyvét. Így került Bozont Peti a Magyar Értelmező Kéziszótár mellé.

 

Bozont Peti fáradt volt. Ahogy visszakerült a polcra, mély álomba merült. Aztán reggel, amikor a nap első sugarai felébresztették, észrevette, hogy nem otthon van. Vagy mégis? Előtte ugyanaz az ablak van, mint eddig. Kilát rajta az utcára, ahonnan minden reggel beköszön neki egy kedves akácfa. Mégis máshol van. Nincsenek mellette barátai: Töröm Ödön és A három indiánkislány.  Peti megrémült. Mi történhetett?

 

Egész nap nem mert megszólalni. Félt a mellette álló hatalmas, öreg könyvektől. Abban reménykedett, hogy ez csak egy rossz álom, de másnap reggel újra az idegen helyen ébredt. Ekkor már halkan ugyan, de sírni kezdett. Próbálta leplezni, nehogy meghallja valaki, de a nagy könyvek mégis meghallották. Addig észre sem vették a kis jövevényt, úgy el voltak merülve „felnőtt gondolataikban”. Csodálkoztak, hiszen még sosem láttak ilyen pici könyvet. Megkérdezték, hogy kicsoda ő, és hogyan került ide. Bozont Peti mindent elmesélt, de a nagy könyvek sem értették a történteket. Hiszen ők sem tudtak az alattuk lévő polcról. Mégis elhatározták, hogy megpróbálnak segíteni a kétségbeesett Petinek. Átlapozták magukat elejüktől a végükig, de semmit nem találtak arra vonatkozólag, vajon hol laknak a mesekönyvek. Három napig tartott, míg mind átnézték magukat. Peti egyre szomorúbb volt. Lehet, hogy sosem kerül már haza?

 

Aztán eljött újra az este. A kislány bejött a szobába, és kedvenc könyvét kereste. De nem találta, hiszen legutoljára rossz helyre tette vissza. Már épp hívni akarta anyukáját, amikor hirtelen a középső polcra esett a pillantása, és meglátta Bozont Petit a Magyar Értelmező Kéziszótár és a Történelmi Lexikon között. Nem értette, hogyan került oda, de nem is igazán érdekelte. Örült, hogy megtalálta kedvenc meséjét, és boldogan szaladt vele a szobájába.

 

Másnap Peti nagyon figyelt, amikor a kislány visszavitte őt a helyére. Mindent alaposan megfigyelt a szobában. Félt, nehogy újra a hatalmas könyvek közé kerüljön. Ahogy közeledtek a könyvespolc felé, Peti idegen könyveket pillantott meg. Különböző méretű, különböző színű, és különböző vastagságú könyvek voltak. Aztán alattuk ott voltak a hatalmas, öreg, bölcs, már ismerős lexikonok. És végül, nagy-nagy örömére meglátta régi barátait, és a kislány visszatette őt megszokott helyére Töröm Ödön és A három indiánkislány közé.

 

Mindezt figyelemmel kísérték a középső polc nagy, bölcs könyvei is, akik végre megértették, valójában mi történt. Innentől kezdve a mesekönyvek és a lexikonok már tisztában voltak azzal, hogy bizony más polcok, és más könyvek is léteznek, nem csak ők. A regények és verseskötetek viszont a mai napig azt hiszik, hogy az ő polcuk a földkerekség egyetlen könyvespolca.

Három a kislány (mese)

Hanna, Kata és Lara ikrek. Hanna és Kata határozott, erős, barna hajú, kerek arcú kislány. Hanna kertész, Kata cukrász szeretne lenne, így anyának a kertben és a konyhában mindig akad lelkes segítője. Lara picit alacsonyabb, vékonyabb testvéreinél, csöndes, visszahúzódó, félénk, világosbarna hajú kislány. Anya sokszor mondja neki, hogy ő egy kész rejtőzködő művész, mert úgy el tudott bújni a pocakjában, hogy még a doktor néni sem vette észre. Volt is nagy meglepetés, amikor kettő helyett három kislánnyal mentek haza apával a kórházból. És mivel Lara már most egy kész rejtőzködő művész, neki nem is kell azon gondolkoznia, mi lesz, ha nagy lesz. Így neki van ideje tanulni. Hármuk közül csak ő kapott könyvjutalmat tavaly a bizonyítványa mellé.

A lányok nagyon szeretik a tanítójukat, Marika nénit. Ő még a szófajokról is úgy tud beszélni, mintha mesét mondana. Sosem emeli fel a hangját, a gyerekek szerint nem is tud kiabálni. Mégis mind szót fogadnak neki. Marika néni azt mondta, ha valamelyikük rosszat csinál, akkor ő szomorú lesz. Ezt pedig senki nem szeretné az osztályban.

Egyik reggel nagyon izgatottan készültek a lányok az iskolába.

━ Ma jön az új fiú, biztosan aranyos lesz!

Hanna szerette volna megmutatni neki az iskolaudvaron az osztály virágoskertjét, Kata muffint sütött neki. Lara pedig egész éjjel azon izgult, hogyan fogja megszólítani őt.

Becsöngetéskor Marika néni egy alacsony, tüsi hajú fiúval lépett be az ajtón.

━ Gyerekek, ő itt Vince, az új osztálytársatok.

Az gyerekek kórusban köszöntötték az új fiút, ő viszont csak némán állt Marika néni mellett. Rájuk sem nézett. Lara örült a szótlan fiúnak, tetszett neki a gondolat, hogy végre nem ő az egyetlen az osztályban, aki nem mer megszólalni. A gyerekek sorban bemutatkoztak. Hanna, Kata és Lara együtt álltak fel, közösen, egymás kezét fogva mondták el a nevüket, a kutyájuk nevét, és hogy melyik utcában laknak. Vince helyett egyelőre a tanító néni beszélt.

━ Képzeljétek, Vince egy másik városból költözött ide anyukájával és apukájával. Nem laknak messze az iskolától. Vince focistának készül, szeretne itt is beiratkozni egy csapatba.

Remek hangulatban telt el az első óra. A beszélgetés után már csak annyi idő maradt, hogy a leckét leellenőrizzék. Az igéket kellett aláhúzni egy zsiráfos szövegben. A lányoké hibátlan lett, ezért Marika néni aranyos, zsiráfos nyomdával jutalmazta őket.

Ami kicsöngetés után történt, arra viszont senki sem számított.  A szünetben Vince felállt a helyéről, hátrasétált az utolsó padokhoz, sorban leverte az ikrek tolltartóit, majd némán visszaült a helyére. A lányok hirtelen megszólalni sem tudtak a meglepődéstől. Egymásra néztek, Lara megvonta a vállát, felvette a három tolltartót, majd mintha mi sem történt volna, folytatta a reggelijét. Hanna és Kata nem volt ilyen elnéző. Egy gyors kő-papír-olló után Hanna, aki követ mutatott Kata ollójával szemben, határozott léptekkel előre ment, megállt Vince előtt, rányújtotta a nyelvét, és egy gyors mozdulattal lesöpörte a fiú zöld tolltartóját a földre. Mire Marika néni bejött a terembe, Vince a padjára borulva zokogott, kezében szorongatva vadonatúj, radíros végű, háromszög alakú, kettétört grafitceruzáját. Hanna hiába magyarázta, hogy ő csak visszaadta, a tanítót néni szomorú volt, amiért a kislány így bánik az új fiúval. Hanna egész órán egyszer sem jelentkezett, csak magában fortyogott. Óra után udvari szünet következett. Hanna már nem akarta megmutatni Vincének a kertet, inkább beállt a többiekhez fogócskázni. Kata és Lara is játszottak. Egyszer csak, mintha egy villám csapott volna közéjük, Vince berohant a pályára, sorban fellökte a három lányt, senki mást, és már ott sem volt. Lara felállt, leporolta a nadrágját, és játszott tovább. Hanna viszont ránézett Katára, és csak annyit mondott:

━ Most te jössz!

A következő percben Vince éktelen sírásától zengett az udvar. Mindenki köréje sereglett, és felváltva mutogattak a fiú vérző térdére, majd Katára. Marika néni tekintetétől Kata a föld alá szeretett volna süllyedni szégyenében. Vince bement, hogy lemossa sérült térdét, Kata pedig a tanító néni mellé ült büntetésből a padra. Lara egy darabig csak állt, majd Vince után eredt. Amikor benyitott a terembe, azt látta, hogy a fiú éppen az ő padjából dobálja a földre az összes könyvét. Kata és Hanna felszerelése már szanaszét hevert a padlón. Vince nem ijedt meg, amikor meglátta őt. Ránézett, és azt mondta:

━ Na, mi van, most téged küldtek a tesóid?

━ Nem küldött senki, magamtól jöttem ━ mondta Lara, és maga is meglepődött azon, milyen bátran válaszolt. Aztán közelebb ment, és elkezdte lassan összeszedni a könyveket. Vince nem erre számított.

━ Nem dobálod szét a cuccomat? ━ kérdezte.

━ Nem.

━ Megversz?

━ Nem ━ mondta Lara, és pakolt tovább.

━ Árulkodni fogsz, ugye?

━ Mi értelme lenne?

━ Akkor? Mi lesz? ━ kérdezte értetlenül a fiú.

━ Nem tudom. Te mondd meg! ━ válaszolta Lara. Közben végzett a rendrakással, felállt, és kérdőn nézett a fiúra. ━ Haragszol ránk valamiért?

Vince először csak némán nézte a lányt, majd lassan elvörösödött az arca, és sírva fakadt. Annyira zokogott, hogy Lara alig értette, amit mondott, de végül kiderült, mi a baj. Vincének van egy gimnazista bátyja. Nem szeretett volna iskolát váltani, ezért kollégiumba költözött, hogy ott tudjon maradni, míg végez. Vincének így nem csak a régi barátaitól, hanem a testvérétől is el kellett válnia, amikor idejöttek. Irigy a lányokra, haragszik rájuk, mert ők mindig együtt lehetnek.

Lara közben látta az ablakon keresztül, hogy az osztály sorakozik. Elővett egy zsebkendőt, és odaadta Vincének.

━ Tessék, töröld meg gyorsan az arcod, nem kell látniuk, hogy megint sírtál! A többit majd megbeszéljük.

Otthon a lányok sorban elmesélték, mi történt az iskolában. Hanna a tolltartós, Kata a fogócskás esetet panaszolta el. Végül Lara elmondta, mi történt a teremben. Testvérei nagyon meglepődtek, hiszen erről még ők sem tudtak. Anyának az az ötlete támadt, hogy hívják át hétvégére Vincét játszani. Katát és Hannát picit győzködni kellett, de végül ők is belementek. A hétvége olyan jól sikerült, hogy onnantól kezdve ők négyen elválaszthatatlan barátok lettek. Hanna megtanította Vincét kertészkedni, Kata süteményt sütni. Lara a tanulásban segített neki, miközben Vince igazi focistát faragott a lányokból.

Marika néni pedig nem volt többé szomorú. Legalábbis miattuk nem.

2022. 

Gyermeksors (mese)

 

Hétfőn dolgozatot írtam,

Utána egy kicsit sírtam.

Kedden versből lefeleltem,

A jegyemen jót nevettem.

Szerdán jött a két rajzóra,

Fát festettem a papírra.

Csütörtökön infóterem,

Hol is vagyok, hol a helyem?

Pénteken már könnyű nap volt,

Énekórán szép zene szólt.

 

Szombat van, ma fel sem kelek,

Ágyban fekve eszegetek,

Pizsamában leszek estig,

Kidolgoztam magam eddig.

Tervem hamar szertefoszlik,

Anya hangja tisztán hallik:

Ki az ágyból, takarítás,

Délután meg leckeírás!

Még csak reggel nyolc óra van,

Nem lehetne kis nyugalmam?

 

Vasárnap majd pihenhetek,

Egész nap csak semmit teszek.

Anya léptét hallom, félek,

Már előre rosszat sejtek.

Kelj fel gyorsan, te lustaság,

Bakancs, kulacs, kék hátizsák!

Hegyeket és sziklát mászunk,

Friss levegőn dalolászunk.

Most az egyszer még engedek,

De jövő héten fetrengek!

 

2022. október 15.