Méternyi szeretet (életmese)

 

Nem emlékszem, mikor készítette nagymamám az elsőt. Talán kisiskolás lehettem. Addig mindig valamilyen formatortát kaptunk tőle. Autót, babaházat, virágot; soha nem sütött két egyformát. Aztán elkészült az első méteres, és onnantól kezdve hosszú évekig mindig csak ezt kértük. És kérnénk most is, ha néhány évvel ezelőtt nem mondta volna, hogy elfáradt. Korábban nem telt el úgy nap, hogy legalább egy piskótát össze nem dobott volna gyorsan. De milyen piskótát! Olyat más nem tud. És ott volt még a csokitorta, az almás- és meggyes pite, a diós csiga, a bejgli, a karácsonyi mézeskalács, amit mindig együtt sütöttünk. Bátyám a mézes krémest szerette a legjobban, én pedig kókuszkockával gyógyultam ki minden betegségemből. Amikor hétvégenként átmentünk, már a lépcsőházban lehetett érezni a sütemények ismerős, édes illatát. Egyből tudtuk, mivel vár minket, ahogy beléptünk a régi wekerlei házba. Mire felértünk a dobogó barna falépcsőn, ő már az ajtóban állt konyharuhával a kezében, a maga által varrt köténnyel a derekán, és várta, hogy a fejünk búbját megpecsételhesse cukorillatú csókjával.

Sokszor sütöttünk együtt hétvégenként, de a szülinapi méteres tortát mindig egyedül készítette. Az meglepetés volt. Hosszú évekig nem is értettem, hogyan lehet ilyen függőleges csíkokat sütni egy tortába. Persze kisgyermekként ez nem is igazán érdekelt. Ahogy az omlós csokis piskóta találkozott a rózsaszín krémmel, annál csak egy dolog izgatott jobban. A tortapapírra lefolyt csokimáz, amit nem győztünk a villánkkal lekaparni, nehogy egy cseppje is kárba vesszen. És persze az én nagymamám nem egyszerű méteres tortával lepett meg minket, hanem kukaccal, kígyóval, vagy százlábúval. Arcot mindig fehér krémmel rajzolt neki. Lábakat kókuszgolyóból, gesztenyegolyóból, vagy legtöbbször természetesen kókuszkockából készített. Sokszor kalap is került a fejére, amit a saját kertjében szedett virággal díszített. A hátán pedig mindig pont annyi gyertya sorakozott, amennyi a születésnaposnak járt. Amíg nem próbálja, nem is gondolja az ember, mennyivel nehezebb elfújni egy levegővel a hosszan felsorakoztatott gyertyákat, mint a szorosan körbe rendezetteket. Októberben, amikor a bátyám születésnapját és az én névnapomat tartottuk, mindig kétméterest sütött. Persze annak csak az egyik felén voltak gyertyák. Alig fért az asztalra, de még így sem maradt belőle másnapra. A barátaink, osztálytársaink sosem értették, honnan van nekünk két méter hosszú tálcánk. Nem is érthették, hiszen nem ismerték a nagypapámat, aki ha kellett, minden családi ünnepre új tálcát készített. A tálca méretének pontosan illeszkednie kellett a tortáéhoz, és ugye sosem készült két egyforma torta.

 

Már iskolás volt a kislányom, amikor a nagymamám áthívott, hogy süssük meg együtt a születésnapi tortáját. Átmentem. Először nem kötényt kaptam, hanem papírt és ceruzát. Munka közben minden egyes mozzanatot, minden hozzávalót pontosan feljegyeztem. Reggel megsütöttük a kétféle piskótát, és megfőztük a krémet. Ekkor tudtam meg, hogy a titokzatos rózsaszín krém alapja egyszerűen egy zacskó puncs puding. A piskótáknak ezután pihenni, a krémnek hűlnie kellett, így késő délután folytattuk csak a munkát. Kiborítottuk a formákból, és felszeleteltük a piskótákat. Ezután szépen, felváltva több kisebb tálcára sorakoztattuk a szeleteket, amiket a krémmel tapasztottunk össze. Amikor az utolsó szelet is a helyére került, elkezdtük felolvasztani a kakaóporral elkevert cukrot, majd egy apró ecsettel rákentük a kis tortácskák tetejére, oldalára. Az utolsó mozzanat másnap délután következett, amikor az elemeket áthelyeztük a hosszú, fehér tortapapírral bevont tálcára anélkül, hogy azok szétestek volna. A siker persze nem maradt el. Másfél nap munkája körülbelül harminc perc alatt tűnt el az asztalról.

A nagymamám többé nem sütött méteres tortát.

 

Kis idő múlva eljött a nyolcvanadik születésnapja. Elhatároztuk, hogy meglepjük egy olyan ajándékkal, amit ő még soha nem kapott. Összefogtunk mi unokák, elővettük a jegyzeteimet, és minden lépést pontosan betartva elkészítettük a nagy művet. Persze ez nem volt ilyen egyszerű. A tojás héja beleesett a piskótába, a puding csomós lett, a piskóta nagyon lassan sült, a cukor nem akart felolvadni, a máz teljesen lefolyt a papírra. De nem adtuk fel. Végül pont úgy nézett ki, ahogyan kell. Rátettük a nyolcvan darab gyertyát, majd hárman egyszerre elkezdtük meggyújtani őket. Sietni kellett, nehogy az első leégjen, mire az utolsó meggyullad. A nagymamám nem szólalt meg, amikor meglátta, csak összecsapta a két kezét, és könnyezni kezdett. Kis idő múlva a dédunokái segítségével elfújta a gyertyákat, és felszeletelte az ajándékát. Mindenki evett belőle – egyszer. Elmaradt a szokásos „kérek még!” Nem volt rossz, ha más sütötte volna, még finomnak is mondtuk volna. De most mindenki egy olyan ízt várt, kutatott, amit akárhogyan is keresett, nem talált. Pedig betűről-betűre követtük a leírást. Hogyan lehet ez? Talán valamit elfelejtettem leírni? Vagy van egy titkos összetevő, amit még nekem sem árult el? Nem tudom, de többé nem sütöttem méteres tortát. Mostanáig.

 

Negyven éves lettem. Nagymamámtól azt kértem a születésnapomra, hogy süssünk megint együtt. Bevásároltam, és bepakoltam minden hozzávalót a kosaramba: liszt, cukor, margarin, tojás, sütőpor, olaj, kakaó, puding, vaj.

Ezután átmentem, és elhelyezkedtem a konyhájában. Ő leült egy székre, onnan mondta, mit csináljak. Én pedig közben figyeltem az évekkel korábban írt jegyzetemet, kerestem benne a hibát. Megfőztük a krémet, megsütöttük a piskótát. Eddig minden a leírás szerint haladt. Néhány óra múlva következett az összeállítás, és a máz. Pontról pontra a jegyzeteimet követve. Éjszaka a hűtőben pihent a nagy mű, én pedig izgatottan vártam a végeredményt.

Másnap, a születésnapomon elfújtam azt a megszámlálhatatlanul sok gyertyát, és felszeleteltem a tortát. Kiosztottam, majd amikor végre nekiláttam volna a saját szeletemnek, már ott álltak sorban a vendégek a repetáért. Láttam a szemükben azt a csillogást, amit régen minden családi ünnepen, és elhangzott a várva várt „kérek még”…

 

Nem. Valójában nem így történt. A tavalyi után idén is olyan születésnapom volt, amikor szóba sem jöhetett a buli, az együtt sütés, de még az ölelés sem. Több, mint egy éve távolról szeretjük egymást. De azért jó volt elképzelni, milyen lehetett volna. És álmodozás közben rájöttem valamire. Arra a bizonyos titkos összetevőre. Fel is írom gyorsan a hozzávalók közé. Úgy hívják: nagymama.

 

Budapest, 2021. április