Virágot majd a síromra hozzatok! (életmese)

 

    Micsoda teremtmények! Szinte a semmiből képesek a szemünk előtt csodálatos élőlényekké fejlődni. Etetjük, itatjuk, hűvös vízzel mosdatjuk, napoztatjuk, időnként át is öltöztetjük őket. Ápolás, gondozás közben halkan dicsérő szavakat suttogunk hozzájuk, és ha megengedik, a gyengéd érintést, a lágy simogatást sem tagadjuk meg tőlük. Nem várunk viszonzást, mégis kapunk. Többet is, mint gondolnánk.

 

Ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. És aki nem szereti? A nagymamám talán rossz ember volt? Sosem tudott örülni a növényeknek. Mindig azt mondta, virágot majd a síromra hozzatok! Mi csak mosolyogtunk, hiszen már előre a fülünkben csengett ez a mondat, amikor a kék masnit kötöttük anyák napján a cserépre. Ahogyan azt is láttuk magunk előtt, hogy miközben az ismert szavakat hadarja, óvatosan kicsomagolja, és a fejében már cikáznak a gondolatok, vajon a ház mely pontján érezné magát a legjobban az új jövevény. Féltő gonddal elhelyezi a kiválasztott helyre, gondosan meglocsolja. Miután végzett, újra ránk néz, és elmondja még egyszer, hátha nem értettük: Virágot majd a síromra hozzatok!

Mindig ugyanígy történt. Évről évre nem változott a forgatókönyv. Elfogadtam, hogy talán ő a világon az egyetlen nagymama, aki nem szereti a virágokat. Egy idő után aztán inkább csokival leptem meg az ünnepek alkalmával. Az édességnek mindenki örül, azt gondoltam, egy-egy finomsággal biztosan sikerül a kedvében járni. Sokáig így is volt, legalábbis úgy tűnt. A csokiknak is ugyanolyan gondosan megkereste a legjobb helyet a házban, ahogyan korábban a cserepeknek. Azt a helyet, ahol biztonságban kivárhatják a felbontásukhoz legmegfelelőbb alkalmat. A hétköznapokra ott van a reszelt répás alma, kisebb ünnepekre a sajtos pogácsa, nagyobbakra a fagyi szelet. A különleges csokik viszont különleges alkalmakra valók. A gond csak az, hogy egyetlen alkalom sem volt elég különleges az ajándék desszerthez, egy igazán jó üveg borhoz, a legszebb ruhához, de még a szekrény alján lapuló új papucs betöréséhez sem. 

Így végül a friss házi sütemény mellett döntöttem. Minden alkalomra mást sütöttem neki. Emlékszem, a legjobban a feketeerdő-muffinnak örült. Még a receptjét is elkérte. Nem tudom, hogy valaha elkészítette-e. Néha kompóttal, házi lekvárral leptem meg, de azok a csoki sorsára jutottak, így maradtam a süteménynél.

Az évek során, akár csokit, kompótot, lekvárt vagy süteményt vittem neki, sosem hagyott nyugodni a gondolat, vajon miért nem kedveli a virágokat.

Én nagyon szeretem őket. Vannak olyan növényeim, amelyek már sok-sok éve díszítik az otthonunkat. A fürdőben lévő vitorlavirág akár húsz éves is lehet. A fikusz, amit kislányomtól kaptam talán még óvodás korában, számtalanszor ledobta már az összes levelét, de társaival ellentétben végül minden alkalommal sikerült feltámadnia valahogy. A karácsonyi kaktusz, ami csak akkor hajlandó szirmot bontani, ha a mikrosütő mellett van, örök talány számomra. Végül ott van a konyhaablakban a hibiszkusz, ami minden évben elkápráztat gyönyörű piros kelyheivel. Az érdekesség csupán az, hogy ezek a tizenöt-húsz éves növények alig nagyobbak eredeti méretüknél. És bár minden évben számos cserepes növényt kapok, zöldjeim száma szinte egyáltalán nem növekszik. Szeretem a virágokat, de nem tudok bánni velük. Ezért már akkor sajnálom őket, amikor megkapom. A nagymamám is így érezhetett. Az ajándékba kapott szépségei néhány hét után fonnyadtan, szárazan, elsárgulva anyukámnál kötöttek ki, ahogyan most az enyémek is. Szerencsére legtöbbjüket sikerül megmentenie… A nagymamámnak is volt néhány növénye, melyek úgy rémlik, mindig is ott voltak szinte örök bútordarabként a házban. Emlékszem a titokzatos viaszvirágra a lépcsőfordulóban. Sosem láttam hervadtan, kókadtan. Ahányszor elmentem mellette, megsimogattam, megvizsgáltam, nem akartam elhinni, hogy igazi. Esernyőt formázó apró fehér virágait állandóan csodáltam. Úgy tudom, még anyukája hagyta a nagymamámra. És ott állt a lépcső tetején a hatalmas filodendron is, ami az egyik főiskolás projektmunkám főszereplője volt. Teljesen elzárta a padláshoz vezető utat. Valójában nem is látszott tőle a fekete vaslétra.

Tudom, a nagymamám pont azért nem örült a virágoknak, amiért én sem.

Tudom, pont ugyanúgy szerette őket, ahogyan én.

Tudom, hogy jó ember volt.

 

Aztán egy napon kék virágkoszorúval körülvett urnájában egy kis fülkébe került. Márványtábla jelzi a templom falán a nyughelyét.

 

Amióta elment, nem süthetek neki süteményt, nem láthatom a viaszvirágot a lépcsőfordulóban és nem hallottam azt a mondatot.

 

Virágot majd a síromra hozzatok!

 

A nagymamámnak nincs sírja.

 

Budapest, 2023. április