Egy kalandos élet (életmese)

 

    Ilona, Mária, Erzsébet, János, Vince és József után hetedikként született a család legkisebb gyermeke 1913-ban egy Ekecs nevű kis magyar faluban. A kislány az Anna nevet kapta a keresztségben. Édesanyja, a horvát származású Krascsenics Viktória nevelte a gyermekeket, míg a családfő, Köles János vezette a a hatalmas birtokot. Főleg gabona termesztésével és eladásával foglalkoztak, de a saját ellátásukra zöldségeket, gyümölcsöket is termesztettek, állatokat is tartottak. Csöndesen, nyugodtan, boldogan éltek a háború árnyékában. Aztán egy napon minden megváltozott.

— Most mitévő legyek? Itt vagyok egyedül a hét gyermekemmel. Anna alig múlt négyéves, és a legidősebb is éppen csak tizenhat. Rám maradt az egész birtok.

— Ne aggódj, Viktória! Minden rendben lesz. Aludj egyet, pihend ki magad, aztán meglásd, holnap mindent tisztábban fogsz látni!

Valóban így lett. A felkelő nap sugarai sok mindent megvilágítottak, amit az esti gyász homálya még szemérmesen eltakart. Vajon hány év kitartó munkája kell ahhoz, hogy valaki csupán apró pálinkás üvegekkel ki tudjon kövezni egy hatalmas padlást? És mennyi kölcsön szükséges egy ilyen életmód fenntartásához? Igen, a felkelő nap sugarai sok mindent megvilágítottak. Viktória valóban tisztábban látott: hét gyermek, hatalmas gazdaság, és temérdek adósság. Az új nap azonban nemcsak az újabb gondokat fedte fel, hanem Viktória kétségeit is eloszlatta. A fiatal özvegy két idősebb fiával, Jánossal és Vincével, akik maguk is éppen csak kopogtattak a serdülőkor ajtaján, azonnal hozzálátott a munkához, és néhány éven belül az összes adósságot kifizette, minden lefoglalt földjét visszaszerezte. Közben a két legidősebb lány eladósorba cseperedett, őket édesanyjuk igyekezett úgy férjhez adni, hogy ne legyen többé gondjuk, nehézségük az életben. Az üres üvegek Viktória utasítására intő jelként örökre a padláson maradtak.

 

Amikor Anna már kellően nagy volt hozzá, sokat utazott nővéreihez látogatóba. Ilon Marcelházán élt férjével. Nagy birtokuk, hatalmas házuk, borospincéjük, állataik, gyümölcsfáik, szőlőjük, és egy kocsmájuk volt. Mari pedig Pestre ment férjhez, nekik hentesüzletük, és fuvarozó vállalkozásuk volt. Disznókat és bort szállítottak az ország minden tájára, így Marcelházára is.

Az évek múltával, amikor a kicsi Anna már nem is volt olyan kicsi, nővére, Ilon elhatározta, hogy jómódú, tehetős urat keres kishúgának. Választása férje jóbarátjára, a szomszéd falu fiatalnak éppen nem mondható kocsmárosára esett, aki már maga is érdeklődött az ifjú leány iránt. Legfőképp Anna gyönyörű hosszú haja volt az, ami elkápráztatta a korosodó vőlegényt. Éppen ezért, amikor a leány számára nyilvánvalóvá vált, hogy tiltakozása ellenére mégis hozzá kell mennie a kocsmároshoz, saját két kezével nyomban levágta addig dédelgetett gyönyörű copfját. Az első megdöbbenés akkor érte az ifjú férjet, amikor az oltár előtt felhajtotta menyasszonya fehér fátylát, és meglátta annak rövid, már-már szinte kisfiús frizuráját. A második pedig akkor, amikor jó néhány nappal a hatalmas menyegző után végre kijózanodott, és sehol sem találta fiatal menyecskéjét.

Az történt ugyanis, hogy miközben a lakodalomban a vőlegény folyamatosan ügyelt saját és vendégei mámoros állapotának fenntartására, a bánatos menyasszony beszélgetésbe elegyedett pesti nővére, Mari egyik sofőrjével, aki a bort szállította az esküvőre.

— Miért lógatod így az orrod, Anikám? Hiszen ma volt az esküvőd!

— Hát hogyne lógatnám? Hozzá kényszerítettek ehhez a részeges vénemberhez. És ha ez még nem lenne elég, egy boszorkány anyóst is kaptam mellé. Tönkretették az életemet! Én már soha nem leszek boldog.

— Ha így áll a dolog, miért nem teszel ellene?

— Ugyan mit tehetnék?

— Gyere el velem Pestre! Most indulok.

Néhány perc múlva a kocsi kigurult a birtok kapuján, és Anna soha többet nem látta azt a helyet.

 

Pesten Mari nagyon dühös volt. A húga eldobta magától egy tehetős férj melletti gondtalan élet lehetőségét, ő pedig elveszítette az egyik legjobb megrendelőjét. Mérge és csalódottsága ellenére azonban természetesen befogadta kishúgát, aki attól kezdve náluk lakott, és egy pesti ügyvédnél helyezkedett el. Az ügyvéd úr nagyon meg volt elégedve a munkájával, így lassanként egyre több, egyre bizalmasabb feladatokat bízott a fiatal asszonyra. Házvezetőnő, titkárnő, és szinte családtag volt már Anna abban a házban. De ő szeretett volna még ennél is több lenni, hiszen titkon beleszeretett munkaadójába, akinek segítségével a válása is csendben, békében lezajlott anélkül, hogy találkoznia kellett volna kocsmáros férjével. És bár korábban azt hitte, ez már sosem történhet meg, Anna végre boldog volt. Főzhetett, moshatott arra férfira, akit szeretett. Javíthatta a ruháit, megsüthette a kedvenc süteményét, megmondhatta, melyik nyakkendő áll neki jobban, kezelhette a telefonját - mert neki az is volt -, intézhette a megbeszéléseit. Ő volt a szakács, a takarítónő, a házvezetőnő, a titkárnő, a kolléga, a barát. Már csak egy dologra vágyott. Aztán egy napon az ügyvéd úr bemutatta Annának a menyasszonyát, aki hamarosan csinos cselédruhát varratott neki. Így lett az ügyvéd úr a második férfi, akit Anna szó nélkül örökre elhagyott. Mert ő sok minden volt abban a házban, de cseléd az soha.

 

Egy elvált, munkanélküli, nincstelen asszony a huszadik század háborúkkal sújtott éveiben. Nagy fejtörést okozott Marinak, hogyan is terelje helyes mederbe kishúga eltévedt életét. Végül eszébe jutott, hogy van náluk sofőrként egy csongrádi elvált férfi. Jól dolgozott, mindig meg voltak elégedve a munkájával. Miután bemutatta egymásnak Annát és Jánost, már ment minden magától. A fiatalok hamarosan összeházasodtak, vettek egy kis házat Pesterzsébeten, és Mariék segítségével beindították saját fuvarozó vállalkozásokat. 1937-ben pedig a kis Jóska születésével teljes lett a családjuk. János volt a harmadik férfi Anna életében, de őt sem dühében, sem csalódottságában soha el nem hagyta.

 

Ezt a történetet anyukám mesélte nekem a mamájáról, az én dédnagymamámról. Sajnos 1980-ban ő váratlanul elment, de a kalandos életéről szóló anekdoták a családi ebédek visszatérő, elengedhetetlen részei. Ezért kicsit úgy érzem, mintha én is ismertem volna őt.

 

Budapest, 2024. április