Ez a reggel sem más, mint a többi. Melegszendvicset készítek. Még mindenki alszik. A csöndet a vízforraló kattanása töri meg. Gyümölcsteát választok, barackosat, azt mindenki szereti. A kenyérszeleteket elrendezem a nagy zöld tepsiben, közben a sütő is bemelegszik. Óvatosan felébresztem a családot: tíz perc múlva reggeli. Fehér ünnepi abrosszal terítek, virág is kerül az asztalra, piros kankalin. Nőnapra kaptam, de még nem mertem kiültetni az éjszakai fagyok miatt. Sorban kiteszem a kokárdákat a tányérok mellé. Így biztosan nem felejtjük el kitűzni, és egész nap büszkén viselni. Az egyiket én varrtam, a másik kettőt a mama horgolta. Azok sokkal szebbek. Belül zöld, középen fehér, kívül piros. Állítólag fordítva kellene lennie. Nem tudom, nekem így tetszik. Mire összevágom a paradicsomot, a jégcsapretket, az uborkát, megsülnek a szendvicsek. Letelt a tíz perc, de sehol senki. A melegszendvics kihűl, a teában sem akar már elolvadni a méz.
Érettségire készülünk. Néhány hete dolgoztuk ki az 1848-as tételt. Azt olvastuk, hogy a magyar nép egy emberként állt ki magáért, a szabadságért, a hazáért. Persze biztosan voltak, akik inkább elbujdostak, de őket nem említik a történelemkönyvekben. Viszont kihagyhatatlan negatív szereplői a filmeknek, regényeknek, színdaraboknak. Talán még kevésbé szoktuk őket szeretni ezekben a történetekben, mint a zsarnokoskodó elnyomókat.
Február végén a szomszéd országban kitört a háború. Bármennyire is voltak előjelei, azt gondoltuk, a mi életünkben ez nem történhet meg. Csak a könyvekből, és nagymamám történeteiből ismerem a háborút. Az nekem a múlt, a történelem. Már nem létezik, kihalt nem sokkal a dinoszauruszok után. De most, hogy a határon szinte hallani lehet a bombák robbanását, a tévében látom az összedőlt házakat, géppuskával menetelő katonákat, tankok félelmetes konvojait, a határmenti magyar városokban készenlétben álló hadsereget, a reszkető, egész eddigi életüket feladni kényszerülő menekültek százezreit, nagymamám történetei hirtelen igazivá, elevenné, közelivé váltak. A világháború alatt még a balatonparti szülőfalujában lakott. Ott a veszélyt az élelem hiánya jelentette. Nem kellett tanulni, ezt eleinte nagyon élvezték a barátaival, egy idő után viszont hiányozni kezdett nekik az iskola. Ezt sem tudtam elképzelni egészen a digitális oktatás hirtelen bevezetéséig. 1956-ban már Budapesten élt a nagypapámmal, és az alig néhány hónapos kislányukkal. Testközelből élte végig a forradalom minden egyes mozzanatát egy belvárosi bérház emeleti lakásában. Számomra ezek a történetek eddig nem különböztek a háborús filmektől, regényektől. Sosem szerettem ezt a témát. Nagymamámmal is szívesebben beszélgetek a Balatonról, a virágokról, apukám gyermekkoráról. Most viszont nem választhatok. Az első héten ezzel keltem, ezzel feküdtem. Félve tervezgettem, mi lesz, ha minket is elér a baj. A kamra feltöltve, az iratok a felhőbe mentve, kocsi naponta teletankolva. A bőröndöt végül nem pakoltuk be, de a lista elkészült a legszükségesebb dolgokról. Bár a harcok egyre erősebbek, egyre közelednek, egy idő múlva kicsit megnyugodtam. Ijesztően természetessé vált a helyzet. Ez nem jó. Esténként a híradó képei felébresztenek csipkerózsika-álmomból, majd reggel újra nyugodtan kelek. Emlékszem, amikor arról kellett fogalmazást írni az iskolában, hogy vajon mi is feláldoznánk-e az életünket a hazáért, mint Dugovics, Petőfi, Batthyányi vagy az egri nők. Mind azt írtuk: igen. Most viszont talán nem én vagyok az egyetlen, aki elbizonytalanodott. A történelemkönyvek hőse, vagy a filmek, regények, színdarabok visszataszító, gyáva figurája legyek? Megtanultam Kölcseytől: „A haza minden előtt.” De tényleg így van? Korábban soha nem kérdőjeleztem meg ezeket a szavakat, most viszont már anya vagyok. Ki vigyázna rá, ha én inkább a hazát választanám? Mi lenne velem, ha őt elvinnék? Fegyvert kapna, amivel másokra kéne lőnie, mások pedig őt lőnék. Haza? Szeretet?
Délután sétálni megyünk. Visszük a kutyákat is. A piros nyakörvet tesszük a kislányra, jól mutat a fehér bundájával. A zöldet kapja a fiú.
Budapest, 2022. március
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése